Soha nem látott tomboló vihar, hurrikánok sokasága, jégesők, folyóáradások, belvizek.

Szörnyülködsz, sírsz és sajnálkozol.

Klímaváltozás. Azt mondják.

Tovább szörnyülködsz.

De most nézzük meg a dolgot más szemszögből. Gondolkodjunk el egy picit.

Mit szolnál ahhoz, ha gyermeked egy nap megállna előtted és jól képen törölne? (Most ne azon gondolkodj, hogy ez most hogy jön ide)

Vonatkoztassunk el attól, hogy még pici, már nagy, nem tenne ilyet.

Na, mit tennél? Visszaadnád? Őrjöngnél és tombolnál? Elgondolkodnál, hogy mi vezetett ide?

Ha nem tudod, kérlek, akkor is állj meg és gondolkodj el rajta.

Akkor miért csodálkozol, hogy Föld Anyánk tombol? Napi szinten töröd/töröljük képen, kínzod/kínozzuk és mérgezed/mérgezzük.

Oké, de miért pont téged büntet? Nem csak Te vagy a hibás. Más miért nem vált földönfutóvá?

Büntetéskor mindig igazságos vagy? Vagy lehet, hogy te sem mindig azt a gyermeked bünteted, aki tényleg a hunyó?

(Csak azért kérdezem, mert én a büntetések kiszabása után elszoktam gondolkodni, hogy vajon tényleg igazságos voltam.)

Akkor most mi a megoldás?

Igazság szerint nem tudom. Nem vagyok láng elme. Csak azt tudom elmondani, amit a „nagyok” mondanak.

De azt már hallottad.

Talán kicsi több megértéssel kéne fordulni Föld Anyánk felé.

 Napokban azt vettem észre magamon, hogy a kisebbik fiamat mintha jobban szeretném, mint a nagyobbikat.

Eleinte elhessegettem a gondolatot, de nem hagyott nyugodni. Egyre többször tört elő. Természetesen a két fiú teljesen különböző. A kicsi tejföl szőke és nagyon zsivány. Ha szidom huncut mosollyal az arcán pislog rám a kék szemével. Mivel két és fél éves még előfordul, hogy csetlik-botlik, beszéde olykor érhetetlen és sokat halandzsázik.

A nagy már óvodás. Vannak már „mély gondolatai”, és már jól megfigyel mindent. Ő már inkább gyerek.

A kisebbik fiam még közelebb áll a babakorhoz, többet kell segíteni, jobban kell rá figyelni, és hát ő még egész nap itthon van velem.

Vajon tényleg jobban szeretem? Lehet, hogy később már nem ő lesz a kis kedvenc? Vagy lehet, hogy hol az egyiket, hol a másikat szeretem jobban, csak nem veszem észre?

Nem tudom. Csak azt tudom, hogy olykor-olykor még haragudtam magamra, mert hát mindkettő az én vérem, mind a kettőt egyformán kell szeretnem. Gyerekkoromban is folyton azt hallottam a hugommal, hogy „egyformán szeretlek benneteket”.

A minap rám talált egy bölcselet:

„Testvéri versengés

Megeshet, hogy az anya jobban szereti az egyik gyermekét, a másikat pedig egy kicsit kevésbé. Nem várhatod el, hogy tökéletesen egyformán szeresse őket; mert az lehetetlen.

A gyerekek nagyon fogékonyak. Azonnal látják, hogy valakit jobban szeretnek, valakit pedig kevésbé. Tudják, hogy az az állítás, miszerint az anya egyformán szereti őket, hazugság.”

/Osho/

Most már nem haragszom magamra. Elfogadom, hogy ez van. Megígértem magamnak, hogy komoly kutató munkába kezdek, hogy miben is jó a nagy, és miben a kicsi.  

Hurrá süt a nap!

Ugye milyenek vagyunk? Egész nyáron morgunk, hogy miért süt ilyen erősen a nap, meg, bárcsak esne egy kicsit az eső. Most meg alig várjuk, hogy legyen egy olyan nap, amikor nem esik az eső és végre egy kicsit süt a napocska.

Ma így történt. Reggel mikor tudatosult bennem, hogy süt a nap, akkor egy kis örömtáncot jártam, mert tudtam, hogy a nappalit melegíti éppen a nap.

Rengeteget voltunk kint. Élveztük, hogy „meleg” van.

Milyen jó lenne ha meg lehetne valósítani azt, amit a nagypapámtól hallottam, hallok minden nyáron. Azt javasolja mikor az a gatya rohasztó meleg van, hogy gyűjtsem össze a meleget egy zsákba, mert télen még jól fog jönni :)

Hordozókendő. Imádom.

Ha te babakocsi párit vagy elárulom neked az egyik óriási előnyét, amit általában nem szoktak leírni, olyan oldalakon, ahol a kendőről van szó. Én olyat tapasztaltam, amit még kismamaként is csak ritkán. Tömegközlekedési eszközökön átadják a helyet. Miért? Mert ilyenkor már nem tudják azt mondni, hogy azt hittem csak kövér.

Van egy kabátom, mely alá befér a lányom. Mivel két hónapos, sokat alszik, és a kabátot van, hogy egészen felhúzom. Na most képzel el egy nőt zöld, ódivatú kabátban. Szembe jössz velem, és látod, hogy eléggé gnóm a kinézetem. Aztán elmész mellettem, visszafordulsz és látod, hogy még púpos is vagyok /hátul van a csomó, a kendőt általában egyszer kötöm meg egy hónapban/. Hát valószínű ezt látják a járókelő társaim, mert látom néhányon, hogy próbál nem nagyon megbámulni.

A kendő is olyan dolog, amivel meg lehet osztani a közvéleményt. Vannak, akiknek tetszik. Ők vagy mosolyognak, vagy irigykednek, hogy milyen jó a babának. Akiknek nem tetszik, azokon látszik a sajnálat. A múltkor elgondolkodtam, hogy vajon a babát, vagy engem sajnálnak. Aztán rájöttem, hogy valószínű a babát sajnálják: „Jajj! Nem fullad meg?” /ha a hordozott babák megfulladnánk, akkor már kihalt volna az emberiség/. Valahogy így érezhettek az anyukák, amikor még a babakocsi új dolog lehetett.

Szeretem a kendőt, mert abba az üzletbe megyek be amelyikbe akarok. Nem kell a gyereket babakocsistul kint hagyni az üzlet előtt. Könnyen felszállok a tömegközlekedési eszközökre, mert nem kell becentizni a babakocsit. Az utastársak nem néznek rossz szemmel a babakocsira, mert nem férnek el tőle - csak ugye sajnálkozva néznek rám :).

Azt most nem írom le, hogy baba szempontjából miért jó, mert azt bárhol megtalálod a neten.

Nem tudom, ki hogy van vele, de én kíváncsi vagyok, hogy mi lesz jövőre az adózással.

Bár szerintem, akik gyereket vállalnak nem a kedvezmények miatt teszik. Igaz nem jön rosszul néhány forint.

De szerintem csak ezzel még nem lehet megoldani a népesség fogyását. Egyéb területen is rendezni kéne a dolgokat.

Mire gondolok?

Például arra, hogy az anyákat nem szívesen veszik vissza szülés után. Meg ha új helyre akarsz menni és van gyereked, akkor többször is meggondolják, hogy fel vegyenek e. Igaz? Mert, hát ki is van otthon a beteg gyerekkel? Arról ne is beszéljünk, hogy a részmunkaidő eszedbe ne jusson. És még az otthonról dolgozás sem elterjedt forma. Valahogy a munkaadókat is motiválni kéne, hogy ebben változás legyen.

Tudom, hogy vannak olyan munkaadók, aki szívesen veszik vissza az anyukákat, mert rájöttek, hogy az alatt az idő alatt míg otthon voltak sok mindenben változtak, és ezáltal jobb munkaerők is lettek.

Másik dolog, amit saját bőrömön is tapasztaltam az ovi férőhelyek. Na és a bölcsikben sem jobb a helyzet.

Tételezzük fel, hogy visszavesznek a munkahelyedre. Na igen. Mit csinálsz a gyerekkel? Kiveszed az elemet belőle? Vagy kulcsot akasztasz a nyakába? Mert ugye a legtöbb bölcsikben várólisták vannak, és hát az ovikban is több gyerek van mint amennyi a megengedett férőhely.

A nagyobbik fiamat nem vették fel az oviba, mert hát nem volt hely, én meg itthon voltam a kisebbik fiammal. Logikus, hogy azokat vették fel, akiknek az anyukájuk, apukájuk dolgozik. Ezt minden épkézláb ember belátja. Szerencsére megépült az új ovi, de annak is véges a kapacitása.

Tudom, hogy vannak szervezetek, akik abban tevékenykednek, hogy legyen ezen a téren változás. Szorítok nekik, hogy végere már történjen valami.

No és persze a közvéleménynek is változnia kellene. Sajnos rossz szemmel néznek arra az anyára, aki a gyerkőc 3 éves kora előtt visszamegy dolgozni.

Remélem nagy változások lesznek ezeken a területeken is. Mert nem minden a pénz.

Milyen tapasztalatod van neked? Mond el.

A reklámok, az újságok ezt hangoztatják.

Hát... Igen...

Tedd a szívedre a kezed. Te nem álmodozol arról, hogy milyen jó lenne, ha:

 

 nem kéne senki után pakolgatnod,

nem hisztizne folyton valaki,

nem kéne korán kelni, és éjszakázni,

nem kéne senkit körbeugrálni,

stb. 

  

Én igen. Egy fárasztó nap után legszívesebben ordítani tudnék, de tudom, hogy felesleges és hát furcsán is néznének rám, hogy miért nem viselkedem és fejezem be a hisztit.

Milyen jó, hogy vannak bölcs és okos emberek /akiknek még nincs gyerekük/, aki meg mondják, hogy ők mit csinálnának pl, ha a gyerek hisztizik. Mert hát a kölcsön gyereknél már kipróbálták és bevált. Én az ilyen tanácsokat, bölcseleteket kedvesen meghallgatom, talán még kedvesen mosolygok is, majd elfelejtem.

Na de azért nem ilyen rossz a helyzet. Általában nálam ez percekig tart, és rájövök, hogy nem csinálnám vissza semmi pénzért. Mert hát valljuk be, hogy egy baba feltétel nélküli szeretetét nem adnám oda semmiért. A mosolyokat, az öleléseket, a felhőtlen játékokat, az első szavakat, az első csak nekem készített rajzot, a puszikat, a gyermeki örömöt, melyet „repkedve” fejeznek ki. Tisztelem bennük, hogy annyira tudnak örülni, még egy apró dolognak is.

Kár, hogy ez hamar kivész belőlük.

Mostanában a csapból is ez folyik. Hol jobb szülni? Otthon vagy kórházban?

Én kórházban szültem 3x is. Nem mondom voltak idegesítő dolgok rendesen. Például, hogy kb 2x kellett elsorolnom vajúdás közben az adataimat. Meg ügye a folytonos tornázás. Ide jöjjek oda menjek, most másszak fel a vizsgáló asztalra, most másszak le.

Nagyon-nagyon szörnyű élményem a katéterezés. Ellenségemnek sem kívánom.

Na de nem sorolom fel, mert aki kórházban szült az tudja, aki nem örüljön neki.

Tény viszont, hogy azokra akik otthon szülnek ujjal mutogatnak.

Miért nem dönthet ebben a nő? Ja! Mert ügye a gyerek életét nem kockáztathatja. Akkor kérem én, hogy miért nincsenek a feltételek megteremtve? Mármint annak, hogy a gyereknek ne legyen „kockázatos” otthon megszületnie? Hány éve csócsálják „odafent” a törvényjavaslatot? Miért kell mindig meghurcolni Geréb Ágnest? Miért nem veszik észre, hogy az otthon szülésre igény van? Miért nem tudnak körbenézni a Nagyok olyan országokban, ahol ez már elfogadott és jól működik?

Miért kórházban szültem? Kérdésed jogos. Mert féltem. Ha lenne olyan köztes állapot, ami se nem kórház, se nem otthon, akkor azt választom. Most sokan mondják, hogy ott vannak a magánkórházak. Igen, de azokban is tuti, hogy be kell tartani a kórházi protokollt. Akkor meg maradt az állami kórház, amiben azért olcsóbb szülni /na ebbe az ingyenes szülésbe ne menjünk most bele/.

Azért örülök, hogy „odafent” már elindult valami. Jó lenne az is, ha a közvélemény is megbékélne ezzel, és elfogadná, hogy ez nem egy divat. A baj az, hogy a közvélemény még mindig betegségként kezeli a szülést, mintha egy vakbélgyulladás lenne.